Április 13.-a péntek, teljesen nyugis nap volt. Ottó szinte egész nap itthon volt, nem csináltunk semmi különöset, pihiztünk, tv-t néztünk, simiztük a pocakot, csavarogtunk kicsit. Másnap akartunk véglegesen befejezni a felújításokat, polcokat felszerelni, egyebek. Egész nap voltak keményedések, egy alkalommal el is kezdtük mérni, hogy vajon hány percesek és meddig tartanak, de végül elbohóckodtuk az egészet. Este időben lefeküdtem, Ottó még nézte a tv-t. Éjfél után valamivel felébredtem arra, hogy Ottó még nincs az ágyunkban, mindig felébredek rá, ha nem alszik mellettem. Gondoltam, hogy megint elaludt a tv előtt, szólongattam, hogy jöjjön aludni, de nem ébredt rá fel. Ki kellett mennem, így őt is felébresztettem, „tessék lefeküdni aludni rendesen”. Mire visszajöttem a wc-ről, és ledőltem, éreztem, hogy nedves lett a bugyim (bocs a részletezésért), mondtam is a páromnak, hogy „valami folyik”. Mire ő „jól, van aludjál”. Mikor aztán felültem elöntött a magzatvíz. Rengeteg jött ki, az egész pizsinadrágom átázott, plusz még a lepedő is, és csíkot húztam magam után a fürdőbe. Erre már Ottó is felébredt, és bepánikolva kérdezte, hogy és most mit csináljon? Mondtam neki, hogy menjen a kocsiért (mi az autónkat a pár utcányira lakó anyósoméknál tartjuk, mert ott van fedett helyen). Mikor megjött az autóval felhívtuk a dokit, és nekiálltunk a borotválásnak – na ez külön vicc volt, elszórakoztunk vele majdnem egy órát. Kettőre értünk be a kórházba, útközben még felhívtam a szülésznőt, aki mint kiderült éppen ügyeletes volt, aminek kifejezetten örültem, sőt, másnaptól szabadságra ment, így még szerencsém is volt.

A kórházban rátettek NST-re, ami elég nagy fájásokat mutatott, de én nem éreztem semmit. Aztán megvizsgált az ügyeletes, kiderült, hogy bő két ujjnyira nyitva a méhszáj, aminek a szülésznőm nagyon örült, állítólag a felén így már túl is voltam. Az ügyeletes felhívta a dokimat, hogy indulhat. Úgy fél négy lehetett, amikor beért a kórházba. Megvizsgált, de kiderült, hogy a méhszáj nem tágult tovább, ráadásul a fájásokat sem éreztem, így erősítést javasolt, mivel elfolyt magzatvíznél nagy a fertőzésveszély. Kb négy órától kezdtek el jönni fájások, először nem voltak vészesek, a szünetekben kedélyesen beszélgettünk a szülésznővel, Ottó a dokival borászatról folytatott eszmecserét. Az idő itt kicsit homályos, és elvesztette jelentőségét, nem igazán tudom, hogy a fájások hány percesek voltak, illetve, hogy mikor kezdtek erősödni, talán egy óra múlva, úgy öt körül lehetett. A szülésznő javasolta a labdát, ücsörögtem is rajta egy keveset, de igazán sehogy sem volt már jó. Kaptam egy izomlazító szurit (ami semmit sem ért), és beültünk a kádba. Ez már úgy háromnegyed hat, hat óra körül lehetett. A kádban három fájás után iszonyatos székelési ingert éreztem. Ottó gondolta, hogy elücsörgök majd benne úgy egy órát, és kiszökött cigizni. A szülésznő hívta a dokit, és kettőjüknek úgy kellett kiszedni a kádból, mert egyedül már nem ment. Megvizsgálta, kiderült, hogy eltűnt a méhszáj, lehet nyomni. Ottó sehol, én persze csak őt kerestem, de ezek a fájások már olyan erősek voltak, hogy legszívesebben sikítoztam volna (lehet, hogy így is tettem, az emlékek szerencsére homályosak). A szülőágyat már kapkodva szerelték szét, lehetett nyomni, ami kész megkönnyebbülés volt, persze Ottó is előkerült közben. Úgy a hatodik, hetedik nyomásra megszületett a hercegnő, 6.34-kor. Fantasztikus érzés volt, ahogy a kis teste kicsúszott belőlem, nem is tudom igazán körülírni. Az apukája elvágta a köldökzsinórt, és azonnal a pocakomra tették. A manócska kinyitotta a szemecskéit és rám nézett. Soha nem fogom elfelejteni ezeket a pillanatokat. Aztán elvitték őt megfürdetni, Ottó ment vele, felvette videóra őt. Közben nekem a gátmetszést varrták, mosdattak és elláttak. Még három óra hosszat voltunk a szülőszobán hármasban, ezalatt már szopizott is a kis drágám. Az első nap még nem tudtam felkelni, de azóta már jobban vagyok, és kezdjük kialakítani új, közös életünket.