Én kicsit megijedtem, párom józanabb volt, megnyugtatott és mondta, hívjam a dokimat. Hívtam, mondta, hogy induljunk, mire odaérünk Jászberénybe, addigra kész lesz minden a császárhoz. Lezuhanyoztunk, bepakoltunk még egy-két dolgot az összepakolt táskába és indultunk is. Induláskor már éreztem fájásokat, 5 percenként jött egy újabb. A kocsiban hátul feküdtem, az út felénél már 3 percesek voltak a fájások. Szerencsére nem voltak nagyon erősek, vagy nekem magasabb a fájdalomküszöböm, de ki lehetett bírni. Háromnegyed 8-ra értünk le, már minden készen állt a fogadásomra. Dokim gyorsan megvizsgált, azt mondta, 3 ujjnyi vagyok, úgyhogy bekísértek egy kórterembe, hogy pakoljak le, öltözzek át és utána el is kezdték az előkészítést. Infúziót kötöttek be, majd katétert, közben mindenféle kikérdezések, időnként meg ugye a fájások. Majd jött az anesztes dokinéni is, ő is kérdezősködött, aláírattak velem mindenféle beleegyező nyilatkozatot a műtét miatt, aztán fél 9-kor saját lábamon támogattak a műtőhöz. Ott levették a kórházi hálóinget, ráfektettek a műtőasztalra, majd az anesztes dokinéni a műtősfiúval közreműködve beadta a gerincelői érzéstelenítőt. Nagyon gyorsan hatott, kezdődött is a műtét. 8.35-re a baba kint is volt, csak nyomást és feszítő érzést éreztem, miközben kiszedték. Rögtön felsírt, mondták, hogy szép fiú Bálintka, de el is vitték mosdatni. Utána a dokik már csak velem foglalkoztak, rendezgették bennem a dolgokat meg varrtak. Az elején kaptam oxigén maszkon keresztül, később levették, a műtét végefelé hányingerem lett, de próbáltam nagyokat lélegezni és sikerült leküzdeni. Közben hallottam, ahogy apósom, aki a műtőn kívülről figyelte az eseményeket bekiabált, hogy mekkora lett a baba és hogy gyönyörű, ne aggódjak.
9-kor ki is toltak a műtőből, fura volt, ahogy a műtősfiú pakolászott, egyszercsak megpillantottam a lábamat a hasamnál, baromi hülye érzés volt, hogy nem éreztem az alsótestemet.
Bevittek a kórterembe, ami 3ágyas volt és csak 1 kismama volt akkor rajtam kívül. A szülésznők óránként rámnéztek, homokzsákot raktak a pocimra, nyomogatták, ami elég fájdalmas volt akkor, ha jól tudom azért, hogy a méhem visszarendeződjön. Az érzéstelenítőtől remegni kezdtem egy idő után, nehéz volt még beszélni is, de azért szerencsére nem volt vészes. Délutánra azért már kezdtem érezni a lábamat, a család is megérkezett és végre láthattam közelről is Bálintot. Kihozták mellém,  ugyan még nem tudtam normálisan magamhoz ölelni, de feküdt mellettem és nagyon jó érzés volt.
Az első éjszaka óránként jöttek vérnyomást mérni, pocit nyomkodni, elég nyugtalanul aludtam, reggel segítséggel kimentem zuhanyozni, ami azért nem ment túl könnyen. Vigyáznom kellett, hogy a sebet ne nagyon érje víz, így nem volt túl könnyű a zuhi, de megoldottam. Aznap már tudtam foglalkozni Bálinttal is, néha már mellre is tettem, de akkor még nem nagyon szopott.
Harmadnap viszont már sikerült szoptatni, megindult az előtej, párom behozta a mellszívót is, így elkezdtem fejni is, hogy jobban beinduljon.
Napról napra erősebb lettem, könnyebben ment a felkelés, előírták, hogy időnként mászkáljak. A babákat 3 óránként hozták szoptatni, általában fekve szoptattam, ülve elég kényelmetlen lett volna, nem voltak kényelmes fotelek. Éjszaka nem hozták a babákat, de naponta lefejtem annyit, hogy kb. éjjelre is kibírja, így keveset tápszerezték. Reggelre viszont ilyenkor bedurrant a mellem, masszírozgattam, meg borogattam sokat.
Végül május 1-jén, mikorra eredetileg ki voltam írva reggel kiszedték a varratokat (5 másodperc volt, egyáltalán nem fájt), utána összepakoltam, lezuhiztam és olyan 11 körül haza is jöttünk.