A szülés előtt kb egy hónappal már tudtam hogy császár lesz. És persze miattam... Mai napig nemtom hogy honnan de elkaptam valami nyavaját ami miatt nem lehetett hüvelyi úton szülni nehogy a kicsinek valami baja legyen... Mikor ezt megtudtam sírtam is rendesen. Aztán a szülésznőm (Fehérfi Kriszti) megnyugtatott hogy császárral is lehet élmény a szülés, mert lehetek ébren és hallhatom mikor felsír a babám sőt még puszit is adhatok neki. (azt bezzeg nem akarta megemlíteni hogy utána a hasam annyira fog fájni hogy beledöglök mire elérek a wc-re). A lényeg hogy beletörődtem hogy ez a sorsom.

A szülés előtti héten a dokibácsi azt mondta hogy jó lenne ha jövőhétem megszülnénk, mondjuk kedden...(gondoltam hogy bolond ez??? csak így??? Mondjuk kedden??? Pedig ez jeles alkalom!!!) Én meg a ledöbbenéstől meg se tudtam szólalni, ígyhát beleegyeztem. Kedd január4-e volt én meg 6-ára voltam kiírva és egyébként is úgy gondoltam hogy Zsombi nem vár addig... (utólag tudtam meg hogy bácsi azért akart túlesni ilyen gyorsan az egészen mert a következő héten síelni ment, és így legalább ott volt amikor kellett...) Szóval az volt a forgatókönyv hogy hétfőn befekszem kedden műtenek, de hozzátette hogy ne egyek meg ne igyek mikor bemegyek a kórházba... Ezt nem értettem miért mondja, felhívtam a Krisztit is de ő sem értette...

Na eljött a hétfő, én hajnalban már ott toporogtam a kórház bejáratánál és annyira de annyira izgultam... Tibi csak kirakott a kocsibó, bekísért aztán ment is dolgozni. Én meg ott ültem a szülőszoba előtt egy csomó felvételre váró kismamával, akik közül az egyiknek épp elfolyt a magzatvize...Ez a lányzó is annál a dokinál szült akinél én legutóbb pont akkor volt vizsgálaton amikor én és arra gondoltam hogy dejó neki ma már biztos babázik...

Ekkor megérkezett az isteni Kriszti, aki csak miattam jött be hogy felvegyen az osztályra hogy ne kelljen órákat várnom (Azt itt meg kell említenem hogy a Kriszti egy szuper csaj, és annyi mindent köszönhetek neki! Pl, hogy mindig ő vette a vért tőlem, és beprotezsált az UH-ra és soha egy percet sem kellett várnom és egy fillért se kellett fizetnem!Imááádom, és szerencsém van hogy ismerem régről, szinte családtag nálunk különben nem biztos hogy befértem volna a szülő női közé, mert marhára felkapott szülésznő a lányzó). Szóval felrakott a CTG-re közben kitöltött néhány papírt, leadtuk az apasági nyilatkozatot, és elkísért a felvételi vizsgálatra ahol szólt pár jó szót az érdekembe hogy ne kelljen sokáig várnom. Na nem is kellett mert telefonált a dokim hogy ne vizsgálgasson engem senki, meg ne egyek ne igyak, még ma szülünk olyan dél körül.

Hát én kicsit ledöbbentem hirtelen meg sem tudtam szólalni, de nagyon örültem hogy nem kell még egy napoti zgulnom. Felhívtam a párom, hogy hagyjon ott mindent fogja a fényképezőgépet és jöjjön. Közben megkaptam a szobám kulcsát, merthogy olyan egyszemélyes szobám volt tv-vel hűtővel meg saját fürdővel amit szintén a Kriszti intézett nekem és nem fizettem érte (persze ott mindenki úgy tudta hogy a Kriszti az unokatesóm...) Szóval leültem a szobába és vártam hogy történjen valami, mert a szívem a torkomban dobogott, és én csak ültem és nem tudtam semmire se gondolni csak simogattam a hasam és mondta a gyereknek hogy nemsokára találkozunk mostmár kitartás... Nagyon szomjas voltam, a nővérek azt mondták törölgessem a számat vizes ronggyal (na persze...) Közben a Kriszti hazament hogy valamit elintézzen és azt mondta hogy hívjam ha tudom mikor műtenek azonnal jön vissza. Olyan 10 óra lehetett amikor bejött valaki és azt mondta hogy rajta vagyok a műtéti kiíráson de nem tudja hányadik leszek az biztos hogy nem első, de szerinte 12-13óra között fognak műteni. Közben megérkezett a párom aki annyura higgadt volt, hogy az már bosszantó. Nem is próbált engem nyugtatni, tudta hogy felesleges. Hívtam a Krisztit is és robogott is (kb 2 percre lakik a kórháztól)

11óra valahánykor megkaptam a beöntésemet ami nem is volt annyira borzasztó mint hittem és innentől beindultak az események... Azt mondták indulni kell le a szülőszobára. Bekerültem a 3ágyas középső ágyára. Jobb oldalamon az a csaj vajúdott éppen akinek reggel elfolyt a vize, anyukája meg a férje felváltva jöttek be hozzá, és az anyja ilyenekkel nyugtatta: Ne hisztizz már kislányom már nincs sok hátra 10-12 óra múlva megleszünk (én tuti a francba küldtem volna)
Mellettem meg ott állt Tibim meg a Kriszti és végig szórakoztattak és egészen sikerült ellazulnom még nevetgéltem is. Megérkezett a dokim is és kb 2 percenként jött oda hozzám hogy ne izguljak, és annyira kedves volt. MEgkaptam az infúziómat amitől nagyon féltem mert utááálok mindent ami tú és még sosem volt a kezemben ilyen izé...
Aztán jött a hír hogy még kb 10 perc mert akkorra lesz kész a műtő. Doki jön és nyugtatgat, bár korántsem izgultam volna annyira ha nem próbál annyira nyugtatni. Ekkor megkaptam a katétert. Még egy csók apának és vittek a műtőbe.

Első meglepődésem a műtősfiún volt, azt mondták ő fog engem pakolászni hordágyról ágyra és vissza, gondoltam na persze hisz volt vagy 50 kiló!!!!! Ha elejt megölöm, és láss csodát gond nélkül felkapott pedig nem lehettem valami könnyű a 90 kilómmal (hú de rossz ezt még leírni is). Aztán szétnéztem és tiszta vészhelyzet volt az egész nagy lámap zöld emberek... Ekkor jött az anesztes doki (szintén protekciós, de ő az igazi unokatesóm révén mert ők együtt dolgoznak, unokatesóm mútősnő) hogy hátbaszúr... Nagyon féltem. Azt mondja nekem hogy "has behúz, cicahát" Na majdnem röhögtem, mi az hogy has behúz??? Megkaptam az első szurit (13:00) és nem is haltam bele, ekkor jött a második ami nem is fájt annyira csak olyan tompa nyomás volt de jó sokáig tartott. De meg lettem dícsérve hogy jól bírtam. Ekkor hanyatt fektettek én meg rosszul lettem, kicsit hányingerem volt meg olyan kábult voltam és nehezen vettem a levegőt, de a doki rendes volt és megemelte alattam a lepedőt, hogy kicsit oldalt legyen és a baba ne nyomjon annyira, és egyből jobb lett. Közben meg vagy 3man szórakoztattak meg somogatták a fejem. Aztán már csak nagyon álmosnak éreztem magam. A doki megint vicces kedvében volt azt mondja emeljem fel a fenekem! De hogy?? Semmit nem éreztem, azt mondta jó akkor kezdük. Innen nagyon gyors volt minden felraktak elém egy paravánt és én csak onnan vettem észre hogy elkezdték hogy valaki megszólalt: Hűha, szép nagy haja van. Ekkor egy kis nyomást éreztem a hasamban és már kinnt is volt(13:16), kitisztították a kis orrát meg száját és meghallottam... Olyan jó volt hallani, sírt... Meg se mutatták kivitték a szülőszobára apukához meg felöltöztetni, de nem telt bele 2 perc hozták is nekem hogy megpusziljam. Annyira szép volt és anyira megfogtam volna de nem lehetett mert engem még varrtak. Olyan hihetetlen volt az egész. Kriszti még a varrás alatt behozta nekem a fényképezőgépet meg a telefonját hogy megmutassa milyen képeket csináltak ő és apa. Összevarrtak, jött a vézna műtősfiú, hordágyra kerültem és kitoltak a műtőből. Ott várt Tibi és csillogott a szeme de még mindig nagyon nyugodt volt. Nem értem hogy csinálja!?

Felvittek az örzőbe, de ez sem volt problémamentes, ugyanis egy darab lift van ami nem akart elindulni... de valahogy csak elindult. ALighogy az ágyra kerültem megjelent a Kriszti az én kis csodámmal és a kezembe adta. Annyira jó volt apa-anya és pici fiú. Annyira hihetetlen volt, és annyira gyönyörű. Zsombi csak egy 10-15 percet maradhatott mert fel se lehetett volna hozni...

ELvitték, de nem szomorkodtam mert tudtam hogy nemsokára hozzák vissza. Közben megérkezett apukám is akinek hiába mondja az ember hogy ne jöjjön... hajthatatlan... Visszahozták a picimet és egy egész órán át velünk lehetett. Annyira nagy boldogság volt. Nagypapa is annyira boldog volt, és én éreztem hogy anyukám is az (Ezt itt még nem írtam le, anyukám meghalt mikor 14 éves voltam) és biztos vigyáz ránk. És annyira hiányzott hogy nem lehet mellettem egy ilyen alkalomkor (jajj most is sírok) De mégis hatalmasnagy boldogság töltötte be a szívemet.

24óráig nem kelhettem fel vagyis nem emelhettem a fejem. De valaki mindig segített nekem olyan jó éerzés volt hogy törődnek velem.
Ami szörnyű volt az a fájdalom a hasamban meg hogy nagyon kiszolgáltatott ilyenkor az ember, szinte pelenkázzák, meg ugye szívószállal itatják... De ez sem tartott sokáig mert másnap átmehettem a szobámba. Az utat a szobáig egyedül tettem meg bár majdnem belehaltam de azt mondták sétálni kell, mert akkor hamarabb múlik a fájdalom. Aznap este már egyedül zuhanyoztam de az sem volt kellemes élmény...

Első naptól kezdve velem volt Zsombi egész nap, éjszakára nem mertem vállalni, mert féltem nem tudom még ellátni mivel kb 5 perc volt mire sikerült felülnöm... Mikor már úgy éreztem éjszakára is maradhat akkor meg besárgult a picim, és éjszakára kékfény alá került, de másnap már ott aludt velem. Zsombi nagyon jó gyerek volt, egész nap aludt, még enni is úgy kellett felébreszteni, soha nem zavarta a zaj, vagy a látogatók. Egy kisangyal volt végig. És én szinte mindennap elsítam magam a boldogságtól.

Dokibácsi, meg az anesztesdoki mindennap meglátogattak és nagyon aranyosak voltak. Talán mert ilyenek talán azért mert az unokatesóm a kollégájuk, ezt nem tudom de pénzt semelyik sem fogadott el tőlem... végül ajándékot vettünk a dokinak, de még arra is azt mondta hogy nem kellett volna...

Szombaton mehettünk is haza, a vadonatúj szobánkba mert amíg mi kórházban voltunk addig Tibi teljesen átalakította a szobát, új szekrény stb ( ja ő asztalos).

Hát így történt a mi kis csodánk, azóta is alig tudom elhinni...